A természetes gyógymódok azokat a beavatkozásokat foglalják magukba, amelyek a konvencionális (vagy hagyományos) gyógyító rendszertől eltérően döntően a betegségek megelőzését tűzik ki céljukul, illetve a már kialakult kóros állapotok gyógyítását, javítását elsősorban a szervezet öngyógyító rendszerének, a regulációs képességnek erősítésével kívánják elérni. Egy részük idegen anyag bevitele nélkül végzi ezen tevékenységet, mások pedig kizárólag természetes alapanyagokat felhasználva teszik ezt.



A természetgyógyászat kifejezés régóta ismert, hiszen a fizioterápia egy részét már sokan és régóta ismerik. Napjainkban mégis többet jelent ez a fogalom, mert a természetes gyógymódok elméleti és gyakorlati tudományának összefoglalójaként tevékenysége tárgyát, az emberi szervezetet annak környezetével egységben, azaz holisztikus rendszerben szemléli. A holisztikus szemlélet az egyént nem kiragadva vizsgálja pszichés, szociális környezetéből, hanem azok függvényében és kölcsönhatásaiban, amelyre a legjobb kifejezés az egyén testi-lelki-szellemi egysége.






A klasszikus fizika és biológia két nagysága által fémjelzett szemléletmód (Newton és Wirchow) alapvetően meghatározója volt a tudományos vizsgálódásoknak. Ezek a lineáris-kauzális (ok-okozati) teória, valamint a szervezet működési alapegységeként ismert: sejttan. A klasszikus természettudomány által kialakított lineáris-kauzális gondolkodásmódból adódó elméleti elképzelések érvényesülése volt megfigyelhető a mindenkori "modern" orvostudományban, így napjainkban is. Az újabb elképzelések szerint a betegségek, azaz egyensúlyzavarok kialakulásának nem egy (monokauzalitás), hanem több oka is lehet egyszerre, így a lelki egyensúlyvesztés pl. immunológiai eltéréseket okozva vezet betegség kialakulásához.



A wirchovi sejtpatológia a rendellenességek speciális okait a sejtben és a sejten kereste, ezért a sejt és kutatása központi helyet kapott. Alapelve szerint a sejt gyógyítása áll a betegségek gyógyításának középpontjában, mivel a sejt károsodása indítja el a betegség folyamatát. Ez hallatlan fejlődést eredményezett a struktúrák kutatásában, egészen az elektronmikroszkópos ismeretekig, amely kétségtelenül a fejlődés ez irányú bizonyítéka. Ezen gondolkodási modellek a biológiailag zárt rendszerekre érvényesek. Jelenlegi ismereteink szerint azonban az élő anyag energetikailag nyitott rendszerben, a változások dinamikájában él, és egyensúlyra törekszik. Erre világítanak rá a különböző újabb elméleti elgondolások, például Popp korszakalkotó elmélete, amely az életfolyamatok biofizikai alapjait helyezi előtérbe (a biokémiai alapok mellett). Véleménye alapján a biológiailag nyitott (disszipatív) rendszerek működésében fontos szerepet játszanak az elektromágneses természetű irányító mechanizmusok is. A folyamatosan mozgó és változó élő anyag részfolyamatai egymást generálják, azaz térben és időben egyszerre más és más folyamatok zajlanak le, amelyek reverberációs (egymást generáló) körökként kölcsönhatásban állnak egymással. E kölcsönhatások alapvetően energiafolyamatok, amelyek elektronfelvétel- és  -leadás formájában, illetve a gerjesztett atom frekvenciájának, amplitúdójának változásában nyilvánulnak meg.



A "biológiai áramlási egyensúly" (Bertalanffy) jellemző az élő anyagra, ez utóbbira pedig a termodinamikában leírt energetikai "nyílt rendszerek" törvényei jellemzőek (Prigogine). Ezek a nyílt rendszerek abban különböznek a zárt (Newton-féle) rendszerektől, hogyha az energia egy megfelelő szintet elért (küszöbdózis), akkor az a teljes rendszerre egyszerre képes kiterjedni. Ez a változás instabil állapotot hoz létre, azonban a rendszer nem tér utána vissza a kiinduló alapállapotához. Az élő anyaggal való energiaközlés - legyen az mechanikai, elektromos, elektromágneses, vagy termodinamikai, stb. - olyan információt ad át, amelyre annak feldolgozása következik be.



Az információáramlás feltétele egy - a szervezetben jelenlevő hálózati rendszer (gondoljunk a hagyományos kínai orvoslás csatornáira), amely minden szervben, sejtben és sejten kívül megtalálható. (Ennek lehetőségére már az 1940-es években Szent-Györgyi Albert is felhívta a figyelmet, amikor a szervezetben egy elektromos félvezető hálózatot feltételezett.)






A disszipatív (azaz élő, nyitott) rendszer - és ilyen az emberi szervezet is - folyamatos kölcsönhatásban él környezetével, amely anyag-, energia-, és információáramlás formájában valósul meg. A bejutott anyag a szervezetben részben elbomlik, a sejtlégzés folyamán a terminális oxidációval energia szabadul fel, amely elraktározódik a sejtekben. A nyitott rendszerként is nagyfokú rendezettséget fenntartó élő szervezet ezt az energiát használja fel e folyamat fenntartására.



Az élő szervezetet alkotó, egymásból felépülő egységek nagyságrendje szerint a következő rendszereket ismerjük:  



• Az ún. szupramolekuláris komplexek, mint a multienzim-rendszerek, a biomembránok (sejt és maghártya), valamint a sejt önálló regulációs "idegsejtje", a citoszkeleton a sejteket és a közöttük levő terek hálózatosan elborító fonalrendszerek (filamentumok), valamint a fenn már említett alaprendszer együttese, amely összehangolja, szervezi és irányítja a sejtek anyag-, energia-, és információátadását.

• A sejtorganellumok (sejtmag, mitokondriumok, citoplazma, lizoszóma, Golgi féle apparátus, endoplazmás reticulum) felelnek az egységesen működő sejtben történő részfolyamatokért.

• A sejt a differenciálatlan őssejtből elindulva differenciálódik morfológiai és működési egységet képezve. Az információ, azaz a jel kívülről jön a sejthez, amikor a sejt közötti állományban "mozgást végző" anyagok (pl. hormonok) vagy kollagén rostok formájában kerül közel a sejthez. A válasz a sejt részéről a speciális fehérjetermészetű anyagok (receptorok, azaz fogadók) segítségével történik. A sejt és közvetlen környezete, a sejt közötti állomány alkotja az ún. mikromiliőt. A sejt közötti állomány és a sejt kapcsolata ideiglenes is lehet, de tartóssá is válhat. Ekkor már fehérjeláncolat alakul ki a kapcsolódásból. Több sejt egymáshoz való szoros kapcsolatának példája a hámsejtek halmaza, amelyek a bor felszíni rétegeként védő, illetve záró réteget képeznek a külvilági noxák (ártalmak) ellen. A sejt közötti állományban információ kering, amelynek felvétele a sejt zavartalan működéséhez elengedhetetlen. A kórosan működő sejtek (pl. diszplázia, majd tumor esetében) a sejtek jelfelvevő képessége megváltozott.

• A sejtek alkotják a szövetet, amely az azonos morfológiájú és működésű sejtek társulása. A szövetek alaptípusai - a hám-, kötő és támasztó-, izom- és idegszövet - tovább oszthatók alcsoportokra.

• A szövetek, erek és idegek magasabb szerveződési egysége a különböző szervek szubsztrátuma. Működési és morfológiai egységként működnek.

• A szervek alkotják a szervrendszereket, amelyek egy bizonyos funkció elvégzésére szerveződnek egységbe. Az oxigén és a tápanyagok felvételére, lebontására, a méregtelenítésre, a kiürítésre szerveződött szervrendszereket az idegrendszer mint karmester hangolja össze az általa termelt neurohormonokkal, neurotranszmitterekkel. Különleges rendszer e sorban a pszicho-neuro-immunrendszer, amely a személyiségben és a stressz következtében kialakuló adaptáció, alarm vagy kimerülési reakciókért felelős. A szervezet a stresszre háromféle választ ad: adaptálódik, azaz alkalmazkodik a külső körülmények változásaihoz; mozgósítja a védelmi rendszert (alarm reakció); amennyiben pedig a szervezet képtelen kivédeni a stresszhelyzetet, bekövetkezik a kimerülési reakció.

• A szervezet szervrendszerekből áll, amely az endogén és az exogén noxákra egységként válaszol. Elviseli, alkalmazkodik, vagy alarmválasszal reagál azokra. Természetgyógyászati vonatkozásban külvilágból érkező stressz a fizikai munkavégzés, a kifáradás, a táplálékfelvétel minőségileg vagy mennyiségileg hiányos, illetve túlzott volta is. Ezek mind válaszra kényszerítő ingerként szerepelnek. A szervezet és környezete alkotja a makromiliőt. Az egyén alkalmazkodóképessége révén az adott természeti, környezeti, kulturális, társadalmi és szociális körülményekhez igazodik.



A bioholográfia elmélete Zhang, majd később Hameroff igazolta, hogy a szervezet egy-egy részében - mintegy holográfiaként - megjelenik az egész. A tükröződés morfológiailag és funkcionálisan is megfelel a szervezet egészének. (Gyakorlati igazolása a mikorrendszerek az akupunktúrában, a reflexzónák, a Yamamoto-féle skalpakupunktúrás rendszer stb.) A mikrotubulusok jellemző tulajdonsága ugyanis, hogy dialektikus hullámvezetők, s a koherens elektromágneses hullám interferenciája holografikus információt eredményez az élő anyag több helyén.



A multikauzalitás elmélete: A modern pszichoimmunológiai kutatások alapján a betegségek nem csak egy okra vezethetők vissza. A lélek gyengesége (pl. gyász következtében) magával vonja szomatikus (testi) tünetek kialakulását is (betegség). Az energetikai medicina törvénye szerint a szervezet ún. self-repair (öngyógyító) képessége függ az energia-inputtól, amely a szervezettel közölt energia mennyiségi és minőségi jellemzője.



A Ryodoraku-rendszer: További ismereteket nyújtott betegség és szervezet összefüggéseiről Nakatani, aki 1949-ben a biológiailag aktív pontok feltérképezésével bizonyította, hogy a szervezetet ún. jól vezető elektromos rendszer hálózza be. E rendszert Nakatani nyomán Ryodoraku-rendszernek nevezik. Nakatani rendszerének magyar vonatkozása is van. Már Szent-Györgyi Albert is feltételezte ugyanis, hogy bizonyos félvezető hálózat létezik az élő anyagban.



Transzmissziós hálózatok elmélete: A manuális terápia egyik irányzata, az oszteopátia szerint az izmokat borító fasciák (hártyák) a szervezet kritikus pontjai: itt történik az információátadás és -változás, s emiatt a manuális medicina beavatkozásainak alappillérei kell hogy legyenek.



• Becker mutatott rá, hogy minden idegsejt körül valószínűleg létezik egy bizonyos transzmissziós (információküldő) hálózat, amely az idegsejttől független szemikonduktor (félvezető) képességekkel rendelkezik.



• Az akupunktúrás pontok is valamiféle kommunikációs hálózatba ágyazódnak, s mintegy erősítőként működnek az áramkörök mentén. Vagy is a Becker által leírt rendszerben nemcsak információátadás, hanem információerősítés is folyik. (Az akupunktúra az élő anyag, illetve a testszövetek bizonyos pontjainak mérhető elektromos tulajdonságaira alapozza módszerét.)



• Nordenström feltételezése szerint az akupunktúrás vezetékek az ér- és kötőszöveti körben lévő speciális hálózatként segítik az ionáramlást.



A bioregulációs terápia (BRT) elmélete: A biológiailag zárt elektromos áramkör modellje alapján az elektromos jel az érszövet közvetítésével jut tovább a szövetek közötti (interstitialis) folyadékterekben. Normál viszonyok között ezek a jelek - a kibocsátott, igen alacsony tartományba eső elektromágneses paraméterekkel - mérhetők. Az egészséges és a sérült szövetek egymástól jellemzően különböző jeleket vezetnek, s ez alapján detektálható a szervezet egészséges/beteg vezetési képessége. A sérült szöveteknek az egészségestől eltérő elektromos jeleit használja fel a vizsgáló, illetve a bioregulációs terápiát végző orvos.



A sejt "önálló idegrendszerének" elmélete 1970-ben, elektronmikroszkópos kísérletek során igazolták a szubmikroszkopikus sejtalkotók transzmisszióját, a mikrotubuláris és citoszkeleton-transzmissziót. Ez teremtette meg az alapot a sejt "önálló idegrendszerének" felfedezéséhez. Igazolódott, hogy az aktin, intermedier (hosszú, közbenső) filamentumok, centriolák együttese alkotja a sejtvázat (citoszkeletont), amelynek feladata a sejt organizációja, a kommunikatív munka összehangolása. A sejtvázat körülvevő dinamikus gél feladata a sejtosztódások, sejtmozgások differenciálása és az ún. neurotransmitter release, vagyis a neuropeptidek és hormonok kiáramlását segítő anyagok termelésének fokozása.



Bioelektromágneses elmélet: Tiller vetette fel, hogy a biológiailag aktív akupunktúrás pontok potenciáljai túl magasak ahhoz, hogy területükön csak sima iondiffúzió menjen végbe. Az ioncsere valószínűleg nem sima iondiffúzióval történik. Elmélete szerint bizonyos belső vezető mező nyomja kifelé az ionokat, mintegy ("battery like") elemeffektusként. Ez a jelenség ugyanakkor bizonyos mágneses mezőt tételez fel a biológiailag aktív pontok mentén, s ez újabb járulékos elektromágneses mezőt hoz létre.



Állóhullám szuperpozíciós elmélet: Zhong és Popp nem konvencionális fizikai elmélete szási mechanizmusai nemcsak sejtbiokémiai, hanem elektromos természetűek is.



Fotonemissziós elmélet: Az organikus és anorganikus ionok, valamint a makromolekuláris ionok (DNA) elektromos felügyelete, fotonemissziója (azaz elektromágneseshullám-emissziója) történik felgyorsuláskor. A testben ún. utazó hullámok alakulnak ki, amelyek a belső közegeken (csont, fascia, izom, erek, szövetek stb.) visszaverődnek. Az elmélet szerint a hullámamplitúdók összegződéseiben találhatók a biológiailag aktív (akupunktúrás) pontok. E pontokat a hatékony és konstruktív interferencia hozza létre. A belső elektromágneses mezők manipulációja következtében a laza rostos kötőszövet fókuszálja a meridiánok (csatornahálózat) szövedéke mentén tovahaladó energetikai jeleket, vagyis az elektromágneses hullámokat. E jelek változatlan erősséggel, szabályozatlanul terjednek tovább. Az élő anyag metabolikus energiái állandóan újrateremtik az állóhullámok találkozását és egymásra rakódását.



Pischinger-féle alapregulációs rendszer: Az eddig vázolt - részben bizonyított, részben bizonyításra váró - elméletekkel és hipotézisekkel szorosan összefügg Pischinger elmélete, amely forradalmi szemléletváltozást eredményezhet a betegségek orvosi megközelítésében. Ma már nem szorul bizonyításra, hogy a szervezet elsődleges rendezői elve a biológiai egyensúly, a homeosztázis fenntartása. Pischinger elmélete szerint a szervezet bioegyensúlyának anatómiai és funkcionális alapja az ún. alapregulációs rendszer. A rendszer a laza, rostos kötőszövet, a hajszálérrendszer és a környéki idegrendszer vegetatív idegvégződései által alkotott hármas kapcsolatán alapul. Ez az ún. alapállomány. Az egész szervezet adott ingerre történő reagálása ezen alapállomány közreműködésével történik. Kapcsolatuk nemcsak a sejteken kívüli (sejt közötti) folyadéktereket rendezi (ez a már említett, Bernard-féle "sejtmiliő"), hanem felelős a szervezet egyensúlyi állapotáért, azaz a homeosztázisért is. Lényegében tehát ez a rendszer jelenti az oxigenizáció, a sav-bázis háztartás, a folyadékok és az anyagcsere-folyamatok szabályozásának, vagyis a holisztikus biológiai folyamatok anatómiai-élettani alapját. A szervezetben minden életműködés az alaprendszer regulációs képességének függvénye. Ha a sav-bázis egyensúlyt, a hőszabályozást, az immunrendszer hormonális-, idegi szabályozás modelljét vizsgáljuk, az alaprendszer regulációjának zavartalan, csökkent, vagy fokozott működéséről beszélhetünk.



Az alapállomány elemei:

• differenciálatlan kötőszöveti sejtek (reticulum, fibroblast)

• extracelluláris (sejten kívüli) szöveti folyadék

• kapillárisok és vegetatív idegek fonatai

• biopolimerek (glikóz-amino-glikánok, proteoglikánok

• struktúrafehérjék (ezeket a fibroblastok termelik) bonyolult kapcsolatrendszere.



Az alapregulációs rendszer feladatai:

• transzport

• raktározás

• energia- és információközlés

• gyökfogó képesség biztosítása (a szervezetben kis mennyiségben serkentő szabályozásra késztető, nagy reakcióképességű oxigén és hidroxilgyökök nagy mennyiségben a szervezetet károsítják, ezért van szükség ezek "befogására").



A homeosztázis csak akkor valósul meg, ha a szervezet alapregulációs rendszere minden feladatot megfelelő szinten lát el. A szervezeten belül zajló normális szabályozási mechanizmus elengedhetetlen feltétele, hogy a szabályozó rendszer minden eleme intakt (sértetlen) legyen. A rendszer sérüléseit okozza bármely összetevőjének rendellenes felépítése és működése, ugyanakkor a sérült rendszer hibás energetikai információkat küld szét az élő szervezetben, fokozva annak eltérését az egyensúlyi állapottól. Amennyiben a rendszert, illetve az alapállományt tartós terhelésnek teszik ki, az alapregulációs rendszer zavart szenved.



Az alapállományt terhelő tényezők:

• nehézfémek által okozott károsodások

• terhelő, nem megfelelő táplálkozás

• dehidráció (kevés folyadékfogyasztás)

• elhízás, mozgásszegény élet, alváshiány

• gyógyszerek kontroll nélküli szedése (interakciók, addikciók)

• tartós stresszhelyzet (kimerüléses fázis, az adaptáció hiánya lép fel)

• krónikus pszichés zavarok

• megzavart bélflóra (pl. tartós antibiotikum-szedés következtében)

• geopátiás stressz (káros földsugárzások, magasfeszültségű vezetékek)



Az alaprendszer normális szabályozását akadályozhatja a szervezetben ún. belső blokk is. Ilyen blokkokat jelentenek a zavaró mezők, amelyeket regulációs gócoknak is nevezünk. A zavaró mezők megtalálása és megszüntetése lényeges célja minden természetgyógyászati terápiás beavatkozásnak.



A terhelések felkutatásának lehetőségei:

• bioelektromos funkciódiagnosztika

• funkcionális diagnosztikus eljárások

• Voll elektroakupunktúra (VEGA)

• elektro-neurálterápia

• bőrelektroteszt vizsgálat

• termoregulációs diagnosztika.



A regulációs terápiák: Az alapállomány reakciókészségének fokozása ún. regulációs terápiákkal történik. A természetes gyógymódok jelentősége éppen abban áll, hogy regulációs terápiaként aktivizálják és magasabb szintre emelik a szervezet öngyógyító képességét.